Nem volt rossz kis sorozat: a címszereplő Petrocelli egy ügyvéd, aki állandóan ártatlan kliensekbe fut, és természetesen mindig kideríti az igazat. Több embert is ismerek, akik anno emiatt akartak nagy lovagias és nemes ábrándokkal ügyvédi pályára térni… hogy aztán a valósággal találkozva sürgősen meggondolják magukat.

Voltaképp ez a sorozat egy térben és időben áthelyezett Halálbiztos diagnózis, kevesebb állandó karakterrel.

Ez a poszt nem született volna meg, ha nem szedtem volna elő egy DVD-filmet, melyet igen régen láttam: az Ösztön című filmről beszélek, Anthony Hopkins és Cuba Gooding Jr. főszereplésével (adatok róla itt, itt, itt és természetesen itt). Nem részletezem a történetet, de ott egy pszichiáter az egyik főszereplő, és a betegével való kapcsolata egyszerűen zseniális – az a bonyolultság, ahogy a másik karaktere lassan-lassan felbukkan… na de mindegy, nem ez a lényeg.

Az jutott eszembe róla, hogy mit hiányoltam annyi éven át a Petrocelliből: a hamleti jelleget, azt a belső morális vitát, amire az ügyvédnek sohasem volt úgy igazán szüksége. Ez a sorozat akkor lett volna igazán érdekes, ha nem lett volna kiszámítható minden egyes epizód vége – és ki tudja, milyen klasszikus válhatott volna belőle, ha Petrocellit megkeresik például olyanok, akik valóban elkövették a bűnt, amivel vádolják őket; milyen szép lett volna, ha egy hosszabb történetszál keretein belül Petrocelli nem tudja megvédeni ártatlan kliensét – vagy épp ellenkezőleg, sikeresen véd meg valakit, aki a tudtán kívül bűnös volt! Micsoda morális kérdések merültek volna fel, micsoda nehéz helyzetekbe kerülhetett volna a főhős! Mennyivel jobban lehetett volna árnyalni a figurákat! Micsoda kiaknázatlan lehetőségek ezek!
Mindegy… talán csak én várok túl sokat.

Talán akkoriban még nem erre volt igény, hanem egy idillikus, tiszta, egyértelmű világra.

Most vajon miért nem erre van szükség…?